A szállásunk a rajt helyszínén volt annak minden előnyével és hátrányával. Jó volt, hogy a pályabejárás után nem kellett messzire menni a zuhanyig, sem reggel korán kelni, esetleg felautókázni (az erősebb idegzetűeknek feltekerni) a rajthoz, viszont reggel csak a mentőknek köszönhettem, hogy ki tudtam állni az autónkkal, mivel voltak olyan szívesek, és mindkét járművükkel elálltak az útból... (Ezúton is még egyszer kösz srácok!) Az első kellemetlen meglepetés akkor ért, mikor a portáshölgy közölte, hogy a szobánkhoz ne is számítsunk a megrendelt reggelire, mert reggel majd lesz büfé, és ott majd ehetünk. Biztosan nem tudta, hogy a reggeli a legfontosabb étkezés egy versenyzőnél, és ha már itt elszúrja a napot, akkor jobb, ha ebédig fel sem kel. Pedig a rajtom elvileg 10:00-kor lett volna és így biztosan lemaradtam volna róla. Elvileg! A szobában nem működött a hűtő, és miután ez már egy kicsit sok volt, némi ráhatással elértem, hogy a szállodaigazgató segítsen lecipelni egy másikat az emeletről. Gondolom örült nekem. Ja, a bringákat nem vihettük fel a szobába. Azt mondták bízzuk a rendezőkre, de mivel gondoltam sok más dolguk van amúgy is, mintsem a mi kerékpárjainkért felelősséget vállalni, inkább felvittük a szúrós szemek kereszttüzében.

A pályabejárás előtt összefutottunk Buruczki Szilárddal, aki biztosított róla, hogy semmi extra nincs a pályán, kicsit technikásak a lejtők, de egyébként végig nagytányéros az egész. Neki... Az egész egyébként egy hosszabbacska mászásból, egy rövid tolós részből, egy vízszintes szakaszból és egy trükkös lejtőből állt, és kész. Alig néhány kilométer volt, és tényleg nem kellett sehol a kistányért használni. Volt még egy fa, amin minden egyes áthaladáskor leért a hajtókarom és a lánc, de ezt a rendezők nem vágták ki, inkább körbeépítették. Gondolom az egyhangúság ellen. Egyébként a vízszintes részen látszott, hogy nagyon sok munkájuk lehetett, mire az egynyomsávos részt kitisztították. Kár, hogy ezen a majdnem két kilométeres szakaszon csak nagyon nehezen lehetett előzni. És akkor még finom voltam. A pálya kijelölése egyetlen külföldi UCI bírónak sem felelt volna meg, mert a szabályos jelekből egyet sem lehetett látni. Csak kék alapon sárga háromszögek, belógó kokakólás szallagok és számomra értelmezhetetlen jelekkel ellátott A5-ös papírok mutatták merre kell menni. Elsőre eléggé zavaró volt, mert nem ehhez vagyok szokva, de mivel mindig mentek előttünk más pályajárók is, (néhányan rajtszámmal, néhányan rajtszám nélkül) nem tévedtünk el, másodjára pedig már tudtuk merre kell mennünk. Nem is értem, miért épp itt rendezték meg az OB-t...

A vasárnapi rajtunk lassan már szokásosnak mondhatóan csúszott vagy 15 percet, így ismételten lemerevedtek az izmaim mire beszólítottak. Pedig nem volt hideg, inkább párás fülledt meleg. Meglepetésemre másodiknak szólítottak be, ami jól esett. Egyedül az idén rövidtávon verhetetlen Táncos Gábor állt a rajtvonalnál mire odaértem. Jobb oldalra irányított a bíró, mert a közúton még jöttek szembe az autók! Valaki elfelejtette lezárni az utat a beszólítás megkezdése előtt, a rajt idejére a forgalom elől. Aztán néhány perc múlva a főrendező Ejzi jött habozva, hogy miért csak az út egyik felére állunk?!

Jött még néhány perc várakozás, amíg minden egyes kategóriát beszólítottak mögénk, majd eldördült a sípszó és mindenki egyszerre elrajtolt. A sík szakasz egészen jól ment, de aztán Vertich Tomi a ciclocross bringályával elindult, és ezzel vége volt a kényelmes menésnek. Az emelkedő feltűnően nem esett jól. Talán mert a verseny előtti három hétben csak kétszer ültem a bringámon... A technikai zónába a Team Managerem meg is kérdezte, hogy mi a baj, pedig nem volt semmi különös, csak a reggeli kakaó hiányzott a lábamból. De amikor bekiabált hogy nyomjam, kiálltam a nyeregből és felzárkóztam az első bolyhoz. Ha muszáj, akkor muszáj ugyebár. Aztán a kanyar után, amikor már nem látott visszavettem cseppet a tempóból, hiszen még szűk három kör volt hátra.